2013. április 16., kedd

Mikael Ollivier - Vértestvérek


Szerző: Mikael Ollivier
Fordító: Burján Mónika
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2010
Borító: Puhafedeles
Nyelv: magyar
Oldalszám: 110
ISBN: 9789632452449
Honnan: kölcsönbe, de amúgy könyvtári

~ˇ*ˇ~

Óóóóó, hát ez nagyon rövidke volt!
Sajnálom, hogy vége lett, mert nekem tetszett. Bár kicsit sablon történet, de egynek volt rossz, sőt! Azoknak, akik még nem olvastak ilyen műfajú könyvet előszeretettel ajánlom, mert tökéletesen bevezeti őket a thriller műfajába. Tehát: Igen, egy 14 évesnek tökéletes választás! (Vagy aki eddig még nem mert a thriller irányába fordulni.)
Nekem, aki már lassan a harmadik X-jét tapodja (és mellesleg nagy thriller, pszicho thriller és horror fanatikus), annak már nem egy világrengetés, de ahogy fentebb is írtam, ennek ellenére tényleg nem volt rossz.

Mivel csak pár oldalas szösszenetről van szó, ezért egy nap alatt kiolvastam. De ez még így is szégyen, mert ezt kb. egy óra alatt végig lehet pörgetni. Ebből is csak azt a következtetést tudtam levonni, hogy még mindig irtó lassan olvasok az átlaghoz képest... :(
De nem adom fel! Továbbra is olvasok és hátha sikerül majd egyszer az életben egy nap alatt 500 oldalt elolvasnom!

Na, de most vissza az eredeti témánkhoz.
Szeretném elmesélni, hogy jutottam a könyvhöz, mert szerintem a gondolatoknak, a nagyon erős gondolatoknak igenis erejük van!
A hétvégén voltam könyvtárban és az egyik molyos kihívásra mindenképpen ki akartam venni egy Vörös pöttyös könyvet. Valami egészen vékonkát kerestem (és emlékeztem is, hogy létezik egy vékony vörös pöttyös), mert a kihívást egy féltéglával biztosan nem fogom tudni teljesíteni. Nagy pechemre, hiába nézegetem a pöttyös polcot, sehol sem találtam megfelelő vastagságút, így végső elkeseredésemben csak leemeltem egyet és a pulthoz fáradtam.
Kicsit el is keskenyedtem az nap, mert már megint kezdte nyomni a vállamat a rengeteg kihívás súlya.
Ám másnap átmentünk Párom szüleihez és ott - szokásunkhoz híven - párom húgával elkezdtünk beszélgetni mindenféléről és persze a könyvekről is. Jól elsoroltuk egymásnak, hogy milyen eszméletlenül sok olvasni valónk van, hogy alig győzzük!
A felsorolás között szerepelt a Vértestvérek is, de mivel nem ismertem a könyvet, ezért nem figyeltem fel rá. Aztán, amikor bementem a szobájába megláttam a piros-fekete borítót, rajta az egyértelmű pöttyével. Felemeltem és rájöttem, hogy ez az a könyv, amit kerestem!
- Micsoda "véletlen"! - gondoltam magamban, mert azért valljuk be, mekkora az esély arra, hogy azt a könyvet, amit pont kerestem ő vette ki? Így hát egyből lecsaptam rá, kölcsönkértem és már el is olvastam. Ezzel képes leszek teljesíteni a kihívást, plusz új élményekkel is gazdagodtam. Szuper!

Most, hogy ezt már tudjátok írok egy kicsit a cselekményről. 
Szerintem ez a történet inkább egy novella, mint egy regény. De ezzel nincs is semmi gond, mert én olykor jobban kedvelem a novellákat, mint a több kötetes regényeket. Méghozzá azért, mert - ahogy itt is volt - gyorsan pörögnek bennük az események. És én ezt imádom!
Azt viszont nem szeretem bennük, hogy nincs időm közelebb kerülni a szereplőkhöz. Ezért itt sem lett kedvencem, és a főhős szerepébe sem tudtam igazán belebújni. A drámai pillanatokat sem éltem át valami drámaian. Egyszerűen hagytam, hogy átfolyjon rajtam a történet (persze pozitív értelemben) és akkor nagyon jól esett, tényleg ki tudtam kapcsolni.
De ezek mellett találtam egy - szerintem - kicsit idegesítő és béna karaktert. Senki ne kövezzen meg, de a Nagyi hozzáállása és tettei nekem elég hiteltelenek voltak. Jó, persze vannak nagyon fiatalos Nagyik, meg modern felfogásúak, de most komolyan? Miért pont a Nagyi hinne a srácnak, ha a többi felnőtt mind elfordul tőle? Azaz nem is tudjuk, hogy elfordulnak-e tőle, mert még próbát sem tesz senkinél. Leszámítva a Nagyit, aki rögvest ugrik, mint ahogy anno abban a Szuper Nagyi! tévé sorozatban volt.
Az egész történetben ez az egy dolog bökte a szememet.
Az, hogy Martin hamarabb rájön a rejtélyre, teljesen klisé szerű, akkor nem lett volna könyv, hiszen a thrillerekben ez a lényeg. A felmentőseregnek mindig az utolsó pillanatban, vagy már mindennek a legvégén kell megérkeznie. Én mondjuk örültem, hogy itt az író az első megoldást választotta. Így hitelesebbnek hatott.
Így a végére pedig még nagyon jónak találtam, hogy az író már az elejétől kezdve érzékeltette velünk, hogy egy ilyen eseményen egyáltalán nem lehet csak úgy egyszerűen túllendülni. Egy év elteltével Martin még mindig pszichológushoz jár és próbálja túltenni magát a történteken, ami egyáltalán nem  egyszerű, még ha fiatal is az illető.

Tehát összességében ez egy jó könyv volt. Ajánlom azoknak, akik pár órára ki szeretnének kapcsolódni és egy picit borzongani. De tényleg csak egy kicsit. ;)

Ennyi molybolyagot érdemelet:


2013. április 14., vasárnap

Terriormon

Végre, végre ELKÉSZÜLT!!!
Egy újabb horgolt állatka, pontosabban a Digimon anime egyik karakterét készítettem el a barátnőmnek, aki óriási Digimon-fan!

Igaz nem lett a legtökéletesebb (az arcát elszúrtam... brühűűű), de mentségemre szóljon, hogy ez volt az első nagyobb testű figurám. Bár csak 15 cm magas, azért rendesen megszenvedtem vele.

Olyan büszke vagyok magamra! :D

Íme: Terriormon!
Az animében
Darabokban
Elkészítve!


Ha estleg Te is kedvet kaptál az elkészítéséhez, itt megtalálod a leírást: Terriormon Plushie

2013. április 11., csütörtök

Alex Flinn - Kiss in time - Csók, pont jókor


Szerző: Alex Flinn
Fordító: Balogh Eszter
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Borító: Puhafedeles
Nyelv: magyar
Oldalszám: 376
ISBN: 9789632454627
Honnan: könyvtárból

~*<~>*~

Derűs és üdítő.
Valóban ezzel a két szóval lehet jellemezni ezt a könyvet, úgyhogy a könyvmolyképzősök tökéletesen megragadták a lényeget. :)

Alex Flinn nevével legelőször a Szörnyszívű című könyv alkalmával találkoztam, ami nem is meglepő hiszen ezzel debütált kis hazánkban. Amikor letettem azt a könyvet nagyon elégedett voltam vele!
Bár rég felfigyeltem rá, mégis viszonylag későn jutottam hozzá. Amit mondjuk nem is sajnáltam, mert én nem kifejezetten szeretek olyan könyveket olvasni, amik hirtelen robbannak be a köztudatba, mert valahogy félek tőlük. Már mint, hogy csalódok bennük. Mert ha van valami, amit agyon dicsérnek, akkor az ember automatikusan elképzel maga elé egy "mércét" és ha az a valami mégsem hozza azt, akkor csúnyán pofára esünk.
A könyveknél én a ráfordított időt szoktam sajnálni, ezért - amennyire lehet - jól megválogatom azt, amit olvasok (bár ez az utóbbi időben nem jött össze).

Na de a lényeg.
Alex Flinn Szörnyszívű könyve teljesen betalált, nagyon élveztem és tényleg tetszett. Szimpatizáltam a szereplőknek, drukkoltam, izgultam. Szóval minden játszott, mint amikor egy tényleg jó könyvet tartasz a kezedben. Laza 4 nap alatt fel is faltam.
Így hát, amikor megtudtam, hogy egy újabb könyve jelent meg, azonnal felvettem a várólistámra, aztán jó sokáig nem is gondoltam rá, mert hát annyi minden mással el voltam foglalva.
Majd elmentem a könyvtárunkba és amikor anyukámnak kutattam valami olvasnivaló után, a visszahozott könyvek kupacán a kezembe akadt ez a vörös pöttyös kötet. Nézegettem, vissza is tettem, - mert már akkor is be voltam havazva az "olvasandó listámmal" - de végül mégis visszavettem és haza is hoztam. Aztán persze, csak egy laza hónapot csücsült az éjjeli szekrényemen, mert két utazó könyvet is le kellett tudnom előtte. (Ilyen az én formám.)
De végül is megérte a várakozást. :)

Valójában, amikor neki kezdtem semmilyen elvárást nem állítottam fel. Egyszerűen csak jól akartam szórakozni és bejött!
Ez tényleg egy kis könnyed tavaszi történet, ami kiragadott a szürke hétköznapokból és megmosolyogtatott. Mondjuk én mindig is szerettem az olyan történeteket, ahol a valóság és a fikció egy picit összemosódnak. Olvasás közben is folyton eszembe jutott az egyik kedvenc filmem, a Bűbáj . Hiszen abban is egy "királykisasszony" kerül át a mi 21. századunkba.
Bár az elején kicsit meglepődtem, - mert szokásomhoz híven, - már megint nem olvastam el a könyv fülszövegét és teljesen abban a hitben éltem, hogy ez a történet végig a 17.-18. században fog játszódni. Ennek persze az elején örültem, de jó volt ez a fordulat, mert így aztán tényleg nem tudhattam, hogy mire számítsak.

INNEN KICSIT SPOILERES!

Nagyon tetszett a könyvben az a megoldás, hogy a cselekményt a két főhős szemén mutatta be az írónő. Hol Talia királykisasszony, hol pedig Jack gondolatait ismerhettem meg. Az meg aztán főleg tetszett, hogy gyorsan haladtunk a cselekményben, ismételgetés nélkül. Jó, persze volt egy két alkalom, amikor visszaemlékeztek, de nem azt volt, hogy "Akkor most tekerjük vissza az elejére és nézzük meg, hogy látta a másik". Mert ha ez lett volna, tutira halálra unom magam...

Olvasás közben meg rájöttem, hogy szeretem Alex Flinn stílusát. Olyan könnyed, olyan egyértelmű. nem ködösít halomra, mint a Lenyűgöző teremtmények szerzőpáros és mégis volt a könyv végén egy jó kis csattanó, ami abszolút nem fordult meg a fejemben.
És mindez csak azért, mert minden mással elvonta róla a figyelmem, így nem volt időm azon agyalni, hogy mi lehetett Malvolia valódi oka.
De ez tényleg egy furfangos ötlet volt az írónő részéről. :)

Ebben a kötetben is jól meglehetett figyelni a jellemfejlődéseket, ami persze picit túlzó. Hiszen egy hét alatt ilyen átütő sikert tényleg csak a mesékben lehet elérni, ilyen szempontból a Szörnyszívű sokkal átgondoltabb volt. De valójában ez csak most zavart meg, mert olvasásközben nem rágódtam ezen. Azaz nem volt "időm" szőrszálat hasogatni. 

Talia jelleme, királykisasszonyi mivoltával ellentétben, nekem nagyon szimpatikus volt. Csak a történet elején volt kényeskedő, de valójában egy igazán belevaló személyiség. 
Jack meg egy tipikus mai tini, aki - hála az égen - nem egy reménytelen eset és ha Talia továbbra is ilyen ügyesen fogja irányítani, még egy értelmes felnőtt válik belőle! (Juj, ez nagyon nagy képűen hangzott...:P)
Az a rész például marhára tetszett, amikor Talia kioktatta Jacket, hogy mégis milyen embernek jut eszébe tojással dobálódzni? Amikor az a pár szem egy hosszú télen egy család túlélését jelentheti! Meg, hogy van-e fogalma róla, egy tucat tojáshoz hány tyúk kell?!
Jacknek naná, hogy nem volt, tipikus városi fajankó módjára gondolkodott!
Tehát Talia mindenképpen jó hatással van/volt/lesz a fiúra. :)

És a végén! Hogy én mennyire örültem a tipikus mese motívumnak! Az is nagyon jól ki volt találva.
Aztán még a leges-leges legvégén, - vagy hát inkább már az elejétől fogva én is arra a megoldásra jutottam, mint Jack apja. Már mint abban a dologban, hogy Eufráziát miképpen lehetne megmenteni.

*nagy levegő és kifúj*

Hát, szívesen megnézném azt a kastélyt! 
Ez miért csak egy kitalált történet volt? Olyan igazságtalan!

Egy szóval: tetszett! :D

Ennyi molybolyagot érdemelt: