2015. április 14., kedd

Andrea Hirata - A végletek szigete

Szükség van néha arra, hogy elolvassunk, illetve megtapasztaljunk valami távoli országból származó történetet, hogy az az életünk valamely szegletét más megvilágításba helyezhesse. Szándékosan mondom, hogy megtapasztaljunk ezáltal dolgokat, mert (hiszen nem véletlenül választotta a Libri sem tavaly év végén azt a szlogent, hogy:) "minden könyv hozzánk tesz valamit". Végig rágni magunkat egy olyan könyvön, amit az író egy pici szigeten vetett papírra, ahol egyszerre muzulmán, hindi és keresztény a lakosság, a kultúra és a mondavilág azt hiszem már önmagában is nagy kaland, és igenis valamilyen tapasztalatot jelent.

Mindig úgy felderül a szívem, amikor jó könyvre bukkanok, és hála a szerencsének, többnyire nem nyúlok mellé, amikor választani kell. Tényleg nem is tudom, hogy egy könyv mitől lesz értékes irodalom...kinek mitől válik egy olvasmány élménnyé, és mi szerint dobunk félre bizonyos írásokat (kérlek, ha Nektek van erre valami ötleteket ne rejtsétek véka alá!)? Amíg megpróbálom megfejteni ezt a rejtélyt, addig is a figyelmetekbe ajánlom Andrea Hirata indonéz író könyvét, mely a tanulás szeretetéről szól.


Andrea Hirata
A főszereplő és gyermekkori barátai egy muzulmán iskola életét mesélik el nekünk. Bevallom nem tudom, hogy milyen lehet egy ilyen intézményben az oktatás (akár Irakban, akár Afrikában, vagy épp Malajziában),de nekem az volt a benyomásom, hogy erősen érvényesül ebben a történetben, és így az iskola működésében is a hinduizmus jelenléte. Ettől pedig rögtön össze is kapcsoltam (talán hibásan, de fejben mégis passzoltak egymáshoz) egy korábbi olvasmánnyal ezt a könyvet, melyet Indiából sodort el hozzánk az élet, a Pí életével. A két történetnek abszolút semmi köze egymáshoz, mert mind szerkezetében, mind mondanivalójában más-más a kettő; ám mégis közösnek éreztem bennük azt, ahogyan a szereplők az élethez (és főként a nehéz pillanatokhoz) viszonyulnak. Ezekben a távoli országokban (amiről mi többnyire csak olvasunk, és a hírekben hallunk néha, de ténylegesen megtapasztalni kevesünknek adatik meg), ahol nagyon szegények az emberek, ahol nagyon mások a szokások és a hagyományok, rendelkeznek a lakosok egy olyan fajta életbölcselettel, melyet itt Európában, vagy inkább "nyugaton" nem ismerünk. Ez  pedig a kihívásokkal való megbékélés, a türelem és az állhatatos kitartó munka, ami sugárzik ezekből. 
A végletek szigete is ezzel a szellemiséggel van átitatva, és ettől befogadhatóvá válik. Az alapszál, vagyis az, hogy van olyan ország, ahol az oktatás (az alap készségek megszerzése!) komoly terhet ró a családokra, és ezért egy nyolc-tíz gyerekes családból maximum egy gyermek járhat iskolába eleve úgy hangzik, amitől összeszorul a torkunk. Volt pillanata, mikor úgy gondoltam olvasás közben, hogy mese az egész (hogy gyerekek hajnalban ébrednek, és mocsarakon vágnak át azért, hogy tanulhassanak), de utána néztem, és ez tényleg így van! (Tudom, hogy drámáért, éhezőkért és szegényekért nem kell a szomszédba mennünk, de nálunk az oktatás - az, hogy olvass, számolj, és írj nem kérdés, hogy eljuthat-e az emberekhez) Viszont amint bekapcsolódik a tizenvalahány kisdiák, a két elszánt tanító, az elkeseredett (ám mégis reményekkel telt) szülők, az ország ilyen-olyan helyzete, és még egy kis szerelem is; egyszerre megteremtődik egy harmonikus történet. Spirálként fonódnak össze ezek a részletek a rövid és ízlésesen lefordított fejezetekben. Az író a könyv végén el is mondja, hogy amiatt írta meg a történetet, mert emléket kívánt állítani azoknak, akik annyit tettek azért, hogy ő és a barátai tanulhassanak. Ez már önmagában is gyönyörű. Sőt, azt kell mondjam, hogy a kiadvány összességében is szép. Hívogató a borító, szép a betűtípus, és mély a mondanivaló!

Így is járnak iskolába gyerekek
Malajzia is egy olyan ország, ahol az iskolába vezető utakon nem jár busz, de még gyalog is csak éppen hogy járhatóak az utak. Nyilván kell lennie pár olyan részletnek, ami meseszerű, és nem hiszünk benne (levitáló sámán...., krokodilember, és a többi), de az alapsztori, hogy egy maroknyi kisember szerelmese annak, hogy tanulhat az igaz kell, hogy legyen! Nem szokásom kiragadni részleteket könyvekből, de ebben volt olyan, amit úgy éreztem, hogy muszáj volna ízelítőül megismernetek... (igaz, ezek éppen nem mutatják be a tanulás iránti elkötelezettséget, viszont annyira szépen lettek megfogalmazva!)

Ezekkel a sorokkal búcsúzom tőletek, és bízom benne, hogy lesz kedvetek elolvasni ezt a nagyszerű könyvet, mert higgyetek nekem...nagyszerű volt!
"A körmök körül ápolt volt a bőr, tulajdonosa bizonyára meleg vízzel és ilang-ilang levelekkel teli kerámiatálban áztatta a kezét. A körmök ráhajoltak kissé az ujjak hegyére, ami  még szebbé tette őket, mint a Mirang folyó a fenekén rejlő kék vízi kristályt"
 (Tudom, hogy elsőre ez olyan, mintha egy elhivatott manikűrös mesélné el az életét, ám ez az a pillanat a könyvben, ahol egy kiskamasz szerelemebe esik.)
...
"Noha felnőtt koromban a szerelem gyakran bánt velem kegyetlenül és mostohán, még mindig hittem benne - egy varázslatos körmű lány miatt a Reménysugárboltból"
Ennyi molybolyagot kapott tőlem a könyv: 
(nem adhatok mindenre ötöt!!!)


Képek forrása: 
http://andrea-hirata.com/
http://www.erdekesvilag.hu/gyerekek-eletveszelyes-utjai-az-iskolaba/
http://www.libri.hu/

0 hozzászólás:

Szólj hozzá!