Postán kaptam meg, és mikor a kezembe nyomták a hivatalban a súlyán eléggé meglepődtem (jellemző rám, hogy ha felfigyelek valamire és érdekel, bár utána nézek a dolognak, de nem tudok - még mindig nem - elég alapos lenni!!), mert ez egy hosszú történet, és van benne anyag, hogy úgy mondjam.
Sebaj, nem volt gond, mert a munkahelyem miatt ingázom, és volt időm lapozgatni és olvasni a buszon. Ráadásul olvastatta is magát! :)
Tudtam, hogy van egy ilyen című film, aminek a plakátja tetszett és meg is szerettem volna nézni, viszont aktualitásában nem sikerült utolérnem a dolgot. Azonban ahogy egyre mélyebbre ástam magam a könyvben annál közelebb került az érzés, hogy a filmet is látnom kell (tudom, ez sokatoknál gyalázat, de én nem bírtam ki és még a könyv befejezte előtt megnéztem a filmet, így utána már csak azt lestem, hogy hol hibádzik a film cselekménye a könyvhöz képest).
Cselekményt tekintve mint említettem hívogató volt, és az ilyen mindig jól esik olvasáskor, mert nincs az az érzésem, hogy ezt csak amiatt kellene elolvasnom, hogy ne legyen felsülés (jelentkeztem rá, megkaptam, és már késő lenne nemet mondani). Belekukkantottam mások értékelésbe is, és láttam, hogy többek megjegyzést tettek a fordításra, vagyis hogy nehézkesnek érezték. Míg ezt nem láttam, szerintem fel sem tűnt a dolog, viszont a szó teremtő ereje (erről megpróbálok majd egyszer egy külön bejegyzést fabrikálni, mert hiszem, hogy létezik) hatott rám, és valamiért már én is úgy éreztem, hogy nem az igazi... Mintha nem illene a képbe egy részlet. Ettől függetlenül végig jól éreztem magam a "könyvben" (ha lehet ilyesmit mondani, egy ilyen történettel kapcsolatban), de muszáj helyeselnem a fordítás idegenségére. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mi volt benne zavaró, de valóban akadozónak éreztem én is (talán az indokolatlanul sok tőmondat a mozgalmas részeknél).
Ne felejtsük el azonban, hogy ez egy gyerekeknek megírt történet (tizenkét évesen aligha zavart volna a fordítás)! Vagyis én igyekeztem nem elsiklani efelett.
Anélkül, hogy a történetet mesélném el nem könnyű ezt megmagyarázni: a ma világába bekerült egy olyan kor, egy olyan miliő, amely nagyon sok szenvedést, babonát és (tessék, mondjuk ki nyíltan) obszcenitást hordott magában valaha (vagy legalábbis annak lehetőségét). Bevallom, amikor a szereplők bizonyos helyzetekben voltak épp a történet szerint, sokszor eszembe jutott, hogy ha a szerző ugrott volna a célközönség életkorában mondjuk plusz tíz évet, akkor egy durva és már-már perverz cselekményt bontakoztathatott volna ki. Nem mintha elvártam volna, de éreztem valami visszafogottságot a helyzetek lebonyolításában. (Nyilván ebben az érzésemben benne van a kor szelleme, amikor a csapból is az folyik, hogy mi borzalom vesz körül minket.)
A karakterekről néhány szót (pardon a túlzott részrehajlásért, vagy éppen annak hiányáért itt-ott):
Apa és lánya: mindig gyanakodva tekintek az olyan karakterpárokra, ahol szerepcsere van...olyan ellentmondás ez számomra, amit sosem tapasztaltam meg, és így szerintem ez nem is létező dolog a valóságban. Mutassanak nekem egy olyan családot (melybe nem avatkozik be a gyámügy), ahol a gyerekek gondolkodása érettebb és földhözragadtabb a szülőkénél! Nem volt meggyőző.
Nagynéni: jópofa volt, tetszett. Teljes bizonyossággal megállapítható volna némi patológiás vonás a személyiségében, de attól, még jó volt. A filmbeli szereplőválasztás pedig különösen tetszett, mert nagyon szeretem Helen Mirrent. :)
Porkéz, Farid és Gwinn: ők, mint a mese igazai szereplői nagyon jók voltak. Megkapó volt az idegenségük a könyv valóságában, illetve az, hogy ennek ellenére milyen találékonyak.
Caprikornusz: a nevétől kikészültem...és hányszor volt leírva! :P Többek között ez volt az a karakter, akiről eszembe jutott, hogy ha egy másik regényben volnánk mennyi ocsmányság is előfordulhatott volna a mese során. Igazi gaztevő, akitől semmi jóra nem lehet számítani.
Édesanyák: két véglet között mozogtak az anyai karakterek. Ha nagyon freudista megközelítésben nézném, akkor nyilván volna itt valami a kasztrációs félelemről. :D De ez egy gyerekkönyv!!! :) Vannak jó anyák és vannak kevésbé jók (illetve valódi érzéketlen banyák, de csak a mesékben).
Összességében jó könyv volt, de nem győzött meg arról, hogy el kell olvasnom a folytatásokat (amik ugye még mindig nem kerültek be a hazai könyvesboltokba). Zárójelben megjegyezném, hogy ha valakit megfogott a történet és hozzám hasonlóan más, mélyebb, sötétebb dimenziók húrjait is megpendítette benne, akkor javaslom a Tintaszív összehasonlítását egy másik, történetében, szerkezetében nagyon hasonló művel! Amire gondolok az Clive Barker Korbács című könyve, ami azt gondolom alappillére kellene, hogy legyen a fantasztikus irodalom iránt érdeklődőknek.
Ne felejtsük el azonban, hogy ez egy gyerekeknek megírt történet (tizenkét évesen aligha zavart volna a fordítás)! Vagyis én igyekeztem nem elsiklani efelett.
Anélkül, hogy a történetet mesélném el nem könnyű ezt megmagyarázni: a ma világába bekerült egy olyan kor, egy olyan miliő, amely nagyon sok szenvedést, babonát és (tessék, mondjuk ki nyíltan) obszcenitást hordott magában valaha (vagy legalábbis annak lehetőségét). Bevallom, amikor a szereplők bizonyos helyzetekben voltak épp a történet szerint, sokszor eszembe jutott, hogy ha a szerző ugrott volna a célközönség életkorában mondjuk plusz tíz évet, akkor egy durva és már-már perverz cselekményt bontakoztathatott volna ki. Nem mintha elvártam volna, de éreztem valami visszafogottságot a helyzetek lebonyolításában. (Nyilván ebben az érzésemben benne van a kor szelleme, amikor a csapból is az folyik, hogy mi borzalom vesz körül minket.)
A karakterekről néhány szót (pardon a túlzott részrehajlásért, vagy éppen annak hiányáért itt-ott):
Apa és lánya: mindig gyanakodva tekintek az olyan karakterpárokra, ahol szerepcsere van...olyan ellentmondás ez számomra, amit sosem tapasztaltam meg, és így szerintem ez nem is létező dolog a valóságban. Mutassanak nekem egy olyan családot (melybe nem avatkozik be a gyámügy), ahol a gyerekek gondolkodása érettebb és földhözragadtabb a szülőkénél! Nem volt meggyőző.
Nagynéni: jópofa volt, tetszett. Teljes bizonyossággal megállapítható volna némi patológiás vonás a személyiségében, de attól, még jó volt. A filmbeli szereplőválasztás pedig különösen tetszett, mert nagyon szeretem Helen Mirrent. :)
Porkéz, Farid és Gwinn: ők, mint a mese igazai szereplői nagyon jók voltak. Megkapó volt az idegenségük a könyv valóságában, illetve az, hogy ennek ellenére milyen találékonyak.
Caprikornusz: a nevétől kikészültem...és hányszor volt leírva! :P Többek között ez volt az a karakter, akiről eszembe jutott, hogy ha egy másik regényben volnánk mennyi ocsmányság is előfordulhatott volna a mese során. Igazi gaztevő, akitől semmi jóra nem lehet számítani.
Édesanyák: két véglet között mozogtak az anyai karakterek. Ha nagyon freudista megközelítésben nézném, akkor nyilván volna itt valami a kasztrációs félelemről. :D De ez egy gyerekkönyv!!! :) Vannak jó anyák és vannak kevésbé jók (illetve valódi érzéketlen banyák, de csak a mesékben).
Összességében jó könyv volt, de nem győzött meg arról, hogy el kell olvasnom a folytatásokat (amik ugye még mindig nem kerültek be a hazai könyvesboltokba). Zárójelben megjegyezném, hogy ha valakit megfogott a történet és hozzám hasonlóan más, mélyebb, sötétebb dimenziók húrjait is megpendítette benne, akkor javaslom a Tintaszív összehasonlítását egy másik, történetében, szerkezetében nagyon hasonló művel! Amire gondolok az Clive Barker Korbács című könyve, ami azt gondolom alappillére kellene, hogy legyen a fantasztikus irodalom iránt érdeklődőknek.
Ennyi molybolyagot kapott tőlem a könyv:
0 hozzászólás:
Szólj hozzá!