Hogy ellopjuk Hans Hubermann kifejezését: kezdődik a móka!
Igen.
Ezt a bejegyzésemet egy molyos esemény miatt alkotom (bár a most bemutatásra kerülő könyvről, amúgy is írtam volna, de ez így most szerintem jobb lesz!), amit
@Niki indított és úgy döntöttem, hogy - ha már van blogom és eldöntöttem, hogy aktívan blogolok - részt veszek benne.
Kötelezők a pupillám tükrében:
Gondolom azok, akik követik az esemény blogolóit nem fognak azon meglepődni, ha én is azzal kezdeném, hogy én milyen viszonyban állok a kötelezőkkel.
Tehát nekem az a véleményem, hogy az első időkben az olvasás szeretetét kell megtanítani a gyerkőcökkel, amit az én esetemben már csírájában elfojtottak, miután a tanító néni pálcával elverte a kezemet azért, mert nem tudtam elolvasni egy szót...
Ez az igen "motiváló" esemény annyira rányomta a bélyegét az olvasási szokásaimra, hogy általános iskolában egy kezemen megtudom számolni hány könyvet is vettem a kezembe. A kötelezők hallatán pedig még a víz is kivert, így inkább csak a rövidített verziókra koncentráltam. Persze, azért akadt egy-két kivétel, ilyen volt például a Kinizsi Pál és a Koppányi aga testamentuma, amiket nagyon élveztem, de a Pál utcai fiúk és a Kincskereső kisködmön jól arcon vágtak és ezen még Jókai Aranyembere sem segített, amit végül fel is adtam a rengeteg tájleírás miatt.
Így az általános iskolai kötelezőkről inkább nem is nyilatkoznék, mert a legtöbbje inkább csak megerősített abban, hogy én nem szeretek olvasni. És mivel még elolvasni sem olvastam el mindet, szerintem nem is mondhatok róluk véleményt.
Ennek persze mai napig megvan a böjtje, mert az olvasási sebességem az átlagnál is alacsonyabb és ha valamit hangosan fel kell olvasnom elcsuklik a hangom, izzad a tenyerem, tehát totál képzavar és még a megszokottnál is többet hibázok. A hangsúlyozásom pedig egy katasztrófa!
Ezt most azzal próbálom orvosolni, hogy néha felolvasok a Kedvesemnek este, mert ha majd lesznek gyermekeim mindenképpen szeretnék nekik esti mesét olvasni. És hát azokat csak nem mindegy, hogyan olvassa az ember, nem?
De, hogy ne legyen annyira drámai a helyzet, olyan 8.-os, 9.-es korom körül elkezdett megtörni a jég. Olvasási gyűlöletemet Stephen King Carrie-je (tudom, erős kezdés) egy csöppet feloldotta. Jól emlékszem arra a napra. Épp az éves Őrségi vásáron sétáltam szüleimmel, amikor egy könyvárus mellett haladtunk el és egyszer csak megakadt a szemem a borítón. Fogalmam sincs, hogy mi fogott meg benne, mert annyira azért nem egy ütős példány, de én tudtam, hogy el akarom olvasni. Szüleimnek szóltam is és ők készséggel megvették nekem, majd bő egy hét alatt el is olvastam (nálam ez akkor rekordnak számított). Azóta is kedvencként gondolok rá. :)
Innentől kezdve egyre többet olvastam, de a gimis kötelezőkkel továbbra is hadilábon álltam.
Iskola + könyvek. Kösz, de nem!
Bevallom onnan semmi maradandóra nem emlékszem... Na jó az oroszokat bírtam, meg az Édes Annát, meg elkezdtem A Mester és Margaritát, de aztán az is visszakúszott a polcra.
Ha így nézzük akkor nálam a kötelezők teljes csődöt mondtak. Talán ezért is jelentkeztem erre eseményre, hogy ajánlhassak egy olyan könyvet, ami képes lehet maradandó élményt okozni a fiataloknak. De az is lehet, hogy a bejegyzés végén szerintetek túl magasra tettem a lécet a választott művemmel.
