Kicsit aggódtam, hogy az idei évben sem fogok semmilyen japán vonatkozású irodalmat olvasni a mangákon kívül, de hála a magasságosnak nem így lett! :)
Takeshi Kitano nevével legelőször akkor találkoztam, amikor megnéztem a Battle Royal című filmet, ahol ő játszotta az "osztályfőnököt". Akkor még nem tudtam, hogy a film valójában egy könyvnek az adaptációja, viszont a szereplők, a történet hatalmas hatást gyakoroltak rám. Kitano-sensei arcát pedig jól bevéstem az emlékezetembe.
Aztán később rábukkantam a Tabu című filmre, amiben szintén ő szerepelt, de itt már lényegesen pozitívabb karaktert alakított és mivel ez is nagyon tetszett, így már biztos voltam benne, hogy a nevére mindig fel fogom kapni a fejemet.
És így is lett!
Amikor le_miserable utazókönyvvé tette eme művet, én az elsők között feljelentkeztem rá, aztán a szerencse, az élet, a helyzet úgy hozta, hogy kevéssel a feljelentkezésem után, már a kezembe is foghattam ezt az apró könyvecskét.
Tényleg nagyon apró, hiszen - mint kiderült - ez egy zsebkönyv, amihez mintha a történetek is hozzá zsugorodtak volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy a benne foglaltak minősége nem volt számomra megfelelő, sőt kifejezetten tetszett. Bár azt meg kell hagyni, hogy hiába vagyok hozzászokva a japánok függő végű témazárásaihoz, azért szívesen olvastam volna még többet a szereplőkről. De persze azt is megértem, hogy az író csak egy-egy "hétköznapi" eseményt akart kiemelni, amik nap, mint nap előfordulhatnak Japánban vagy bárhol a világon.
A rövid történetek között találkoztam jó pár olyan mondattal is, amik az élet nagy igazságaira mutatnak rá. Szerintem ezek a novellák igenis komplexek, még ha olyan kezdetlegesnek is tűnnek.
1.) Bajnok kimonóban:
A sportnapnak természetesen van egy "sztárja" is, akit mindenki csak Tökfejnek hív, mert a szóbeszéd szerint már régen végeznie kellett volna a gimnáziumban.
Ezen az 50 oldalon sok aprónak tűnő, de mégis fontos dolgot tudhatunk meg a szereplőkről. Például, hogy Mamuro nem csak azért várja ezt a napot, mert itt megmutathatja mire képes, hanem mert erre napra a mamája mindig új ruhát vesz neki, ami csak az övé és nem a bátyjától örökli. Sinichiről pedig kiderül, hogy nagyon is szeretne legalább egyszer győztesként befutni a célba, még ha annyira közömbösnek is mutatja magát.
2.) Csillagbölcső:
Talán a három történet közül ez a legmegindítóbb, hiszen Toshio, a mesélő egy kilenc vagy tíz éves kisfiú. Az ő szemén keresztül láthatjuk azt a világot, ahol testvéréével nagy izgalommal figyelik a csillagokat az apukájuk teleszkópján keresztül.
Tényleg nagyon apró, hiszen - mint kiderült - ez egy zsebkönyv, amihez mintha a történetek is hozzá zsugorodtak volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy a benne foglaltak minősége nem volt számomra megfelelő, sőt kifejezetten tetszett. Bár azt meg kell hagyni, hogy hiába vagyok hozzászokva a japánok függő végű témazárásaihoz, azért szívesen olvastam volna még többet a szereplőkről. De persze azt is megértem, hogy az író csak egy-egy "hétköznapi" eseményt akart kiemelni, amik nap, mint nap előfordulhatnak Japánban vagy bárhol a világon.
A rövid történetek között találkoztam jó pár olyan mondattal is, amik az élet nagy igazságaira mutatnak rá. Szerintem ezek a novellák igenis komplexek, még ha olyan kezdetlegesnek is tűnnek.
1.) Bajnok kimonóban:
– Az élet nem iskolai érdemjegyek függvénye. Éppen neked kellene ezt a legjobban tudnod, Mamoru!
(49. oldal)
Ennek a novellának a középpontjában a Japánban minden évben megrendezett iskolai sportnap áll. Mamoru és egyben a mesélőnk is - az iskolapadban nagyon rosszul teljesít, viszont az sportnapot mindig kiemelkedő eredménnyel zárja. Bátyja, Sinichi kiváló tanuló, de számára ezek a napok igazi kínszenvedések.
Ezen az 50 oldalon sok aprónak tűnő, de mégis fontos dolgot tudhatunk meg a szereplőkről. Például, hogy Mamuro nem csak azért várja ezt a napot, mert itt megmutathatja mire képes, hanem mert erre napra a mamája mindig új ruhát vesz neki, ami csak az övé és nem a bátyjától örökli. Sinichiről pedig kiderül, hogy nagyon is szeretne legalább egyszer győztesként befutni a célba, még ha annyira közömbösnek is mutatja magát.
Tökfej kitartása és elszántsága, pedig rendkívül példaértékű, ráadásul senki nem gondolná, de még nagy jövő előtt áll.
A kedvenc részem Gülünagyi boltja volt. A néni annyira Gibli mesébe illő karakter! Jót mosolyogtam rajta. :)
Gülünagyi általában másik nyalókát adott, és nem azt, amit kihúztunk. Ha nyerő tombolajegyet húztunk, akkor meg azt mondta: – Ja, ez nem érvényes! – és elhajította.
Mégis mind ide szerettünk járni.
(17. oldal)
Egyébként én ezt a sportnap dolgot egy nagyon jó ötletnek tartom. Most hogy nálunk is így megemelték a tornaórák számát, egy ilyen napon a gyerekek igazán kipróbálhatnák magukat. Az aktív mozgás mellett, megtanulhatják a csapatmunka fontosságát, erősíthetik a szervezői képességüket (mert itt mindent a diákok készítenek elő, persze tanári felügyelet mellett) és kitartásra is ösztönöz.
2.) Csillagbölcső:
Szintén egy testvérpárral ismerkedhetünk meg, akik édesapjukat nem rég vesztették el és az újrakezdés reményével édesanyjukkal egy új városba költöznek.
Ahol az iskolában nap, mint nap a diáktársai célpontjává válik, kiközösítik és csúfolják.
Vagy ahol az anyukája keményen dolgozik, így elég kevés időt tölt gyermekeivel és ráadásul még egy új "apuka" gondolatával is meg kell küzdenie.
Mégis el kellett tűnődnöm azon, hogyan felejthette el anya ilyen gyorsan apát? Hiszen apa tanította meg nekünk a csillagképeket, és ő tanított meg tüzet gyújtani gyufa meg öngyújtó nélkül. Anya talán sosem hallotta, hogyan beszél apa a csillagokról? Vagy a felnőttek mindent ilyen hamar elfelejtenek?
(71. oldal)
Toshio bátyja, Hideo egy csodás testvér. Mindazok ellenére, hogy neki is nehézségei vannak az iskolában mégis biztatja öccsét és lelket önt belé, ha kell. Persze a történet végére a magatartása nem volt kifejezetten példaértékű, de én abszolút meg tudtam érteni.
A drámai pillantok mellett, jó volt olvasni a két testvér kalandját, Toshio felfedezéseit, hasonlatait, amin többször el is mosolyodtam, hiszen ezek a dolgok csakis egy kisgyereknek juthatnak az eszébe. :)
A drámai pillantok mellett, jó volt olvasni a két testvér kalandját, Toshio felfedezéseit, hasonlatait, amin többször el is mosolyodtam, hiszen ezek a dolgok csakis egy kisgyereknek juthatnak az eszébe. :)
Elképzeltem, hogy a fény csak utazik és utazik sok ezer éven át, és a „végtelen” szó jutott eszembe, amit nem is olyan rég hallottam először. Ez a „végtelen” azonban nem egyezett a „végtelen” mennyiségű burgonyaszirom jelzőjével.
(56. oldal)
3.) Okamesan:
Az utazás a találkozásokról szól.
(98. oldal)
Az utolsó történet két lázadó tinédzser életébe hagy minket betekinteni, akik más-más társadalmi és szociális körökből valók, de céljuk megegyezik. Mindketten az álmaikért harcolnak.
Ichiro, a fiú mesélő egy "tanulmányi út" keretein belül érkezik meg Kiotóba, hogy az ottani nagy múlttal rendelkező templomokat sorra vegye. A városba érkezése után, szerencsétlenségére belebotlik egy Jun nevű lányba, aki az egyik helyi motoros banda tagja és innen már valamennyire beindulnak a bonyodalmak.
A fiatalok között létrejön valami megmagyarázhatatlan kötelék és a lány felajánlja, hogy szívesen körbevezeti gyámoltalan főszereplőnket a városban. A pátyolgatás közben nagyon sok érdekes dologra derül fény - persze a történet hosszúságához mérten - mindkettejükről, de főleg arról olvashatunk, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeniük. A lány életét különösen nehéznek ítéltem meg, míg a fiúról úgy gondolom, hogy elég bátortalan.
Amit a felszínen látsz, és ami a mélyben rejtőzik, két egészen különböző dolog.
(119. oldal)
Bevallom nekem ez a novella tetszett a legjobban. Élvezettel olvastam azokat a részeket, ahol Ichiro mesél egy-egy történelmi helyről és Okame-san legendája is megfogott, jól szemlélteti a japánok társadalmi jegyeit. Engem egy kicsit Kőmives Kelemen történetére emlékeztetett, bár az tény, hogy csak két pontos egyezik meg a történet.
Egy táblán ott állt Okame-zuka eredetének magyarázata: „Okame” Takatsugu építőmester felesége volt. A mester építette fel a Senbon Shakado főtemplomát. Véletlenül túl rövidre hagyta az egyik oszlopot. Az asszony mentette meg a helyzetet. Azzal az ötlettel állt elő, hogy a többi oszlopot is rövidítse ahhoz az egyhez, majd úgy elszégyellte magát, amiért férje munkájába avatkozott, hogy öngyilkosságot követett el.
(118. oldal)
Az Yatsuhashi-t pedig biztosan ki fogom próbálni, bár a japán édességek eddig még nem igen nyertek meg maguknak.
Én nem vártam tőle túl sokat, épp ezért nem is csalódtam a kötetben. Szerintem pont annyi van benne, amennyi kell. Olvasás közben kellően felkelti az ember érdeklődését, ami után az ember egy picit nehezen szakad el a szereplőktől. Ezért le is vontam egy fél pontot.
A másik fél pontot a sírdogáló fiúcskák miatt vontam le, mert mindegyik történetben valamelyik főhősnél eltörik a mécses. Ez egy csöppet zavaró volt. Én nem hiszem, hogy pont a japán fiatalok lennének ilyen érzelgősek. A fiúkból meg pláne nem nézem ki!
De ennél több negatívumot nem tudok mondani, így csak ajánlani tudom minden japán kultúrát kedvelő embernek. :)
Ennyi molybolyagot érdemelt:
0 hozzászólás:
Szólj hozzá!