Chutiwood: Hernád Péter

Nemrégiben a blognak óriási megtiszteltetésben volt része. Az idei Könyvhéten Hernád Péter új regényének első kötetét vehettem át a Delta Vision standjánál, amelyet ezúton is köszönünk az írónak és a kiadónak.

Hernád Péter neve valószínűleg még ismeretlenül cseng a magyar olvasók körében, viszont azt azért ne gondoljuk, hogy egy teljesen kezdővel állunk szemben. Az elmúlt években Péternek már több novellája és könyve is debütált Soren Ward álnév alatt. Viszont ez az első olyan önálló regénye, amelyet a saját nevével jelentetett meg.

A Hollóemberrel én már a megjelenése előtt is szemeztem. Egy kedves ismerősöm ajánlotta az író eddigi munkásságát, illetve hívta fel a figyelmemet a friss megjelenésre.

A könyv címe már önmagában is megkapó volt, de amikor megtudtam, hogy egy magyar szuperhős csapatról fog szólni, már várólistára is tettem.

Tudjátok, én imádom a különlegességeket, az olyat, ami még itthon nem volt. És hát ez hogy a viharba ne lenne már különlegesség? Tehát a konklúzió = KELL!

Tudom, tudom. Sokaknak a szuperhősök hallatán rögtön a Marvel, DC és egyéb amerikai képregények ugranak be és hozzá azok a csilli-villi, "Hű-ha!" látványfilmek, amiket az utóbbi időben rendületlenül ont magából Hollywood. (Pölö most már megy a Hangya. Hát piff...ez most nagyon kellett, meg a Fantasztikus négyes is, tizedjére. Na mindegy.)

Gondolom ezért is reagált sok ismerősöm egy félmosollyal a könyv hallatán. Meg azért is, hogy ugyan már, kik is vagyunk mi magyarok? Porszemek a gépezetben. Ergo: nem lehetünk világmegmentők és akkor már szuperhős csapatunk sem lehet. Ez inkább a vicc kategóriájába esik, minthogy komolyan vegyük. Főleg, hogy itthon ennek nincs is kultúrája. És ha nincs kultúrája, akkor ez csak egy silány másolat lehet.

Persze tudom, ez egy igen negatív hozzáállás, de valljuk be, a magyar nép nem az optimizmusáról híres. És ha pedig innen nézzük a témaválasztást, akkor Péter jó nagy fába vágta a fejszéjét.

Bevallom - még én is - amennyire vártam, annyira tartottam is tőle. Pedig ha jobban belegondolunk, az azért nem teljesen igaz, hogy nincs szuperhős kultúránk. Ki volt Attila? Toldi? Kinizsi Pál? Mátyás király? Búvár Kund? És még sorolhatnám. Ezeknek az embereknek mind volt valamilyen különleges képességük, amivel örökre beírták magukat a történelembe, csak éppen nem szuperhősnek neveztük őket, hanem mondjuk tudákosnak? :)

Tehát, miután kellőképpen megnyugtattam magam, hogy igenis itthon is lehetnek szuperhősök, akik semmivel sem rosszabbak, mint amerikai társaik - sőt, a mieink még tényleg léteztek is -, végre belevágtam a könyvbe!

Péter, hogy úgy mondjam, nem finomkodott, egyből belecsapott a lecsóba. Óriási cliffhangerrel indítja a prológust, amiben már feltűnik az összes szuperhős és az ebben a kötetben központi szerepet játszó gonoszok is, a vámpírok.

Na de, még mielőtt mindenki a falnak menne, hogy "Uh, már megint vámpírok..." álljunk csak meg egy szóra! Mert ezek normális vámpírok ám! Mármint olyanok, mint amilyennek eredetileg is megteremtették őket. A napfényben hamuvá válnak, koporsóban alszanak, emberi vért isznak, lélektelenek és persze elkél egy jófajta karó is, ha biztosra akarunk menni az elpusztításukban. ;)

(Ironikus mondat következik) Persze, mint érzékeny nő *szipp-szipp*, azért egy picit a szívemre vettem, hogy itt nincsenek jó vámpírok. Viszont az ötcsillagos, hogy az író visszanyúlt a gyökerekhez és rendkívül hihetően helyezte el őket a könyv világában.

"Rideghváry Bence a magyarországi vámpírklánok legfőbb vezetője, két- vagy háromszáz éves, minden hájjal megkent vérszívó volt. Róla már Jókai is írt a Kőszívű ember fiaiban. A regényből végül kimaradt a vámpír-szál, nem tudni miért, de könnyen lehet, hogy ez nem volt véletlen – pedig ha a mester benne hagyja a szövegben, húsz évvel megelőzte volna Bram Stoker Drakuláját."

Amilyen ütősen indul a bevezető, olyan visszafogottá válik a folytatás. Úgy is mondhatjuk, hogy lassan indul be a sztori. Péter aprólékosan kezdi el bemutatni az ő által kreált XXV. kerületet, ami annyira valóságosra sikeredett, hogy többször nekiálltam a Google térképen keresgélni...hmm. Persze pár perc töprengés után rájöttem, hogy csak elcsavarta az író a fejem és jól összemostam a világokat.

Aztán ahogy lassan megismerjük a kerületet, úgy ismerjük meg a szereplőket is. Természetesen Garai Gáborról, a szuperhős papról tudjuk meg a legtöbbet. Hiszen ez a kötet Hollóembert hivatott bemutatni.

Ugyan most Gáboré volt a főszerep, de az az igazság, hogy nem igazán lopta be magát a szívembe. Sőt, a szuperhősök közül talán egyiküknek sem sikerült úgy igazán. Sokat töprengtem rajta, hogy ennek vajon mi lehet az oka? Végül pedig arra jutottam, hogy a probléma a hősök idealizált ábrázolásában keresendő, ami már jól beépült az ember agyába. Számukra a becsület, a bajtársiasság, a gonosz elleni harc sosem kérdés. Ezzel szemben a könyvben az író hús-vér, esendő embereket teremtett, akikben ott keveredik a jó és a rossz. Akiknek hétköznapi problémákkal is meg kell küzdeniük ugyanúgy, mint az átlagembereknek.

Ez talán egy csöppet elszomorító, viszont így sokkal valóságosabbak. Ráadásul egy-egy döntésük igazán kiverheti az olvasónál a biztosítékot, mondjuk pont úgy, mint nálam. (Lilla! Miért?!)

Mivel első kötetről van szó, a történet tele van leírással és múltbeli események bemutatásával. Az író tényleg odafigyelt, hogy egyetlen nüansznyi kis információt se tartson vissza. Igaz, néha egy picit uncsi az anekdotázás, mert valahogy minden akciódúsabb eseménynél közbeékelődött egy-egy kisebb intermezzo. Utólag viszont ezekre igenis szükség volt, hogy még tökéletesebb képet kapjunk az új világról. Kettő helység pedig különösen érdekes: az egyik a Szabadság parki erdő; a másik a Garabonciás Osztag székhelye, a Víztorony. Ha minden igaz, ezekről a jövőben még lesz alkalmunk olvasni. ;)

(Egyébként szerintem az ilyen "részletes leírós jelenségből" egyre kevesebb van. Valahogy az új/friss - nem tudom minek nevezzem őket - írók nem merülnek el ennyire a részletekben, csak a cselekményt pörgetik. Na, de erről majd máskor.)

Ho-hó! És amiről még semmiféleképpensem szabad megfeledkezni az a HUMOR! A könyv egyik nagy erénye, hogy van humora! Nem is akármilyen, kicsit fanyar, ironikus, de valahogy mégis jóízűen tudsz rajta kacarászni, mert igaz.

Eddig sok jót írtam a könyvről, de most már jöjjön egy kis feketeleves is. *ördögi vigyor*

Két dologgal nem vagyok kibékülve.

Az egyik a borító. Témájában ugyan passzol a történethez, de valahogy nem lett az igazi. A hollós maszk önmagában sokkal jobban ütött volna.

A másik, hogy csak december körül várható a folytatás!!! Jaaaj tudom, most biztos azt gondoljátok, hogy "Hű ez milyen benyalós szöveg már", de nem! Péter úgy zárta le a sztorit, hogy igenis kell a folytatás! Istenigazából ez nem is befejezés, hanem olyan, mintha odadobott volna egy velős csontot, hogy legyen még min rágódni. Ez nem fair, nagyon nem fair... :(

Összességében:

Ez a könyv egy nagyon erős indítása a sorozatnak! Remélhetőleg a folytatások csak fokozni fogják az élményt.

Tiszteletpéldány ide, vagy oda, én tényleg csak ajánlani tudom.