Kedves Mindenki!
Boldog új évet kívánni már kicsit késő van ilyenkor, lévén, hogy az év első egy negyedében járunk! Elég gáz, de így hozta az élet. Szívből remélem, hogy sikeres, és izgalmas könyvekben gazdag évnek nézünk elébe. A magam részéről pedig kívánom, hogy valóban tudjak annyi időt és energiát fektetni a bejegyzések írásába, mint amennyit szeretnék (mert rendkívül szeretnék elegendő időt tölteni ezzel).
Elsőre nem kifejezett újdonsággal kezdem, de ahogy szól a mondás: csecsemőnek minden vicc új. Vagyis ami régebbi kiadás, vagy régebbi történet az még lehet nekem, vagy éppen neked, kedves Olvasó felfedezetlen olvasmány.
Így voltam én Stephen King Setét Tornyával is. Tudtam, hogy létezik, kicsit vonzott is, de eddig csak kerülgettem. Eddig...
Stephen Kingről bármilyen kritikát is megformálni úgy vélem olyan, mint az emberek céklához való viszonyulása: az ember vagy imádja, vagy ránézni sem bír. Az első olvasmányélményem az írótól a Tortúra volt, amit a könyv szerinti intés ellenére én 15 évesen olvastam ki (18 év alatt nem ajánlják! :D). Végig izzadtam az egészet, és akkor és ott el is dőlt a későbbi összes könyvének sorsa és az én hozzá való viszonyulásom: zabálom a könyveit. Eddig csak két mű volt, ami annyira nem ütötte meg az ingerküszöbömet, hogy olvasatlanul dobtam félre (de lehet, hogy csak meg kell érnem a dologra, és majd pár év múlva az a kettő is nagyon fog tetszeni).
Szóval Kingről az a határozott benyomásom, hogy az ő életműve abszolút az a fajta, amire a bölcsek azt mondják, hogy minél többet ismersz meg annál kevesebbet tudsz. Úgy értem, hogy: ki írja úgy a könyveit, hogy azt egy nagy mesébe szövi bele, és ezt mondjuk a tizenötödik cím után fedezed fel, és akkor kezd derengeni (még koránt sem leesni!), hogy mennyi mindent kellene még elolvasnod, hogy tényleg minden kis részlet a helyére kerüljön? Persze lehet, hogy csak én vagyok amatőr, és ezt mindenki tudja rajtam kívül.
Éppen emiatt ebben a könyvbemutatásban meg sem kísérlem igazán részletessé tenni a körülményeket, és a kapcsolódó információkat, mert jövő ilyenkor sem lenne megjelentetve az egész.
Maga a sorozat hét, illetve plusz egy-két könyvből áll, jelentettek meg hozzá képregényt, és tervezik megfilmesíteni is (tévés sorozatban és mozifilmen egyaránt, de ez még nincs sínen úgy tudom). Igazi, nagy történetfolyam, aminek első epizódja 1982-ben látott nyomtatásban napvilágot, de hogy vajon az író elméjében mikor fogant meg azt csak az Isten (Gan) tudja. Az egyes epizódok közt volt, hogy igen hosszas kihagyás is jött, ami a rajongók számára nyilván kisebb kínzással ért fel, de egy író nyilván megengedheti magának az önálló ütemezést (főként, ha nem hallotta mindig a Teknős dalát...)
Szóval a sorozatot (rám olyannyira jellemző módon nem az első résszel indítottam, na jó ez most kit lepett meg??) évekkel ezelőtt kezdtem meg, a Hármak elhívatásával. Senki ne kérdezze, hogy miért ez volt az első Setét torony olvasmányom, amikor ez a második rész a nyolc, és a még hozzá kapcsolódó egyéb "x" kötet közül! De elolvastam. Tetszett, de akkor túl soknak ítéltem egy nyolc kötetes mű elolvasását (gyanítom aggaszthatott az is, hogy könyvtári volt a könyv, és egyszerre sosem láttam polcon az összeset...). Aztán tavaly álltam neki újra, de ezúttal szakszerűen az első résszel indítottam.
Ez volt A Harcos. Érdekes (vagy éppen nem is! :D), hogy A Harcos King írásihoz képest egészen rövidke. Gyorsan túl is voltam rajta. Totál "in medias res" kezdődik, a sivatag közepén egy mágust üldözünk Roland társaságában, aki olyan egyedül van, mint az ujjam de ennek tetejében még baromi magányos is (szerintem lényegi különbség van egyedül lét és magány közt). (Még gyerek koromban láttam egy külföldi magazinban egy reklámot, ami ehhez a könyvhöz olyan nagyon illene kis átalakítással: 3 részletre van vágva a kép: 1-esen egy pasas hátát látjuk a sivatagban, amint épp elhagy egy homokdűnét és ott felejt egy ezüst nyakláncot. 2-esen egy homokvihar képe van, majd a 3-ason egy nő vélhetően a közelben, de biztosan nem ugyanazon homokbuckán megtalálja a forró sivatagi homokban a pasas láncát) Stephen Kingtől megszokhattuk a humort, ami a legkevésbé sem üde, viszont mégis ott van minden könyvében. Ez is ilyen volt: nem vidám olvasmány, de nem akartam félretolni, hogy ez uncsi, vagy nyomasztó. Roland egész meséje (legyen akármelyik kötet is) halál izgalmas! Olyan az a pasi, mint egy nagy titok. Hallgat, amikor csak tud, de nem kelt olyan benyomást magáról, hogy néma lenne, ha értitek, hogy mire gondolok.
És minden kötet úgy van befejezve, mint egy teleregény utolsó snittje: sokat sejtet (sőt, az író végig célozgat és súg nekünk, hogy mi fog történni), tehát muszáj vagy folytatni.
A második kötet a Hármak elhívatása, mely a Nyugati tenger partján folytatódik (itt fejeződött be A Harcos), ahol Rolandnak három ajtón kell "benyitnia" és onnan három személyt áthívnia magához (ami lényegében pont nem elhívás, mert konkrétan áttuszkolja az ajtókon a vendégeit...). Nekem ez a kedvenc könyvem a sorozatból. Gondolkodtam, hogy mi lehet az oka, hiszen maga a sztori, a Setét Torony ebben a könyvben még nem indul be igazán... még különösebben sok ehhez illő részletet sem ismerünk meg. Talán attól olyan jó ez a rész, hogy ajtónként más és más időt és embert ismerünk meg, és ez olyan feszültséget eredményez az egész regény ideje alatt, hogy szinte észre sem vesszük és már ki is olvastuk. És főként a Fogoly sztorija áll közel a mi időnkhöz és ahhoz a városi látképhez, amit a mozikból megismerhettünk. Kétszer olvastam, és másodszorra tényleg rájöttem, hogy nem csalt az első tapasztalaz: ez a legjobb a nyolc rész közül. :)
A harmadik epizód a Puszta földek volt, amelyben már összeállt (majdnem teljesen) Roland kis csapata, akik megmenthetik a minden világokat összekötő és őket mozgásban tartó Setét Tornyot. (Igazából nekem még most sem egyértelmű, hogy az a hely jó-e vagy rossz, de még nem értem a végére.) Ez az epizód egy az előbbihez képest relatív nyugodtabb hangvételű eseménysort tartalmaz, melyben főként Jake-re koncentrál a ka-tet (megjegyzem imádom, hogy King egy egész kis szótárat ad nekünk a Belső Világból, ahol nagyjából a rádióig - mint technikai fejlettségiszint-mérték minden megvan, de másként nevezik). Vele már két résszel korábban találkoztunk, és az író most visszavarázsolja nekünk a történetbe ezt a bátor és értelmes kisfiút. Nagyon szeretem King gyerekhőseit, mindannyian olyanok, amilyennek visszaemlékezve a gyerekkorunkra szeretnénk látni magunkat: rettenhetetlenek, okosak, becsületesek (a betyárbecsület is számít!). Ebben a részben talán minden eddiginél jobban kiütközik, hogy King mesterien kuszálja össze az idősíkokat a szereplői számára. Két, illetve három ember három különböző korban és három különböző valóságban született, amik képtelenek fedni egymást. Olyan a történet ettől, mintha a relativitást próbálnák irodalom órán elénk tárni. :)
Mivel két részre osztottam a beszámolót a sorozatról (hagynom kellett egy kis időt magamnak ahhoz, hogy befejezhessem az összes kötetet és így frissen tudjam elétek tárni), így most elérkeztünk az utolsóhoz, ami idetartozik:
A negyedik kötet a Varázsló és üveg. Meglehetősen érdekes volt számomra ez a könyv, mert annyi dolog keveredik benne. Eleve az Óz, a csodák csodája segíti (?? ő azt sem tudja, hogy mi az) Rolandot az emlékezésben, másrészt kicsit szerelmes ponyvára emlékeztet. Bocsánat, ha bárkit sértek ezzel a kifejezéssel akár Stephen King iránti rajongásában, akár a romantikus irodalom iránti elkötelezettségében, de még maga az író is beszámol valami hasonlóról a könyv végén. Érezhetően nem ez az a műfaj, ami hosszútávon sikerhez segítette volna Kinget, mert a szerelmi szál lebonyolítása elég nehézkes benne. Tinikről van szó, ráadásul egy fiú szemszögéből kellett előadni felnőtt olvasóknak úgy, hogy ne legyen se száraz, se pornográf...nem könnyű, na! Szóval ez a része kissé zavaró volt számomra, viszont az akció és a misztikum ebben a részben sem hagyta magára az embert, és ez kárpótolt is. Itt legalább megtudjuk, és fellélegezhetünk, hogy Roland nem lelketlen biorobot, hiszen valaha szeretett és az érzés száz és száz évvel később is mardossa őt. Valamint jobban bele merülhetünk Roland emlékein keresztül a Setét Torony világába és történetébe.
Adok molybolyagot is a könyvekre, de úgy döntöttem nem külön-külön teszem meg, hanem "átlagolok". Így ennyit kap tőlem a sorozat:
Éppen emiatt ebben a könyvbemutatásban meg sem kísérlem igazán részletessé tenni a körülményeket, és a kapcsolódó információkat, mert jövő ilyenkor sem lenne megjelentetve az egész.
Maga a sorozat hét, illetve plusz egy-két könyvből áll, jelentettek meg hozzá képregényt, és tervezik megfilmesíteni is (tévés sorozatban és mozifilmen egyaránt, de ez még nincs sínen úgy tudom). Igazi, nagy történetfolyam, aminek első epizódja 1982-ben látott nyomtatásban napvilágot, de hogy vajon az író elméjében mikor fogant meg azt csak az Isten (Gan) tudja. Az egyes epizódok közt volt, hogy igen hosszas kihagyás is jött, ami a rajongók számára nyilván kisebb kínzással ért fel, de egy író nyilván megengedheti magának az önálló ütemezést (főként, ha nem hallotta mindig a Teknős dalát...)
Szóval a sorozatot (rám olyannyira jellemző módon nem az első résszel indítottam, na jó ez most kit lepett meg??) évekkel ezelőtt kezdtem meg, a Hármak elhívatásával. Senki ne kérdezze, hogy miért ez volt az első Setét torony olvasmányom, amikor ez a második rész a nyolc, és a még hozzá kapcsolódó egyéb "x" kötet közül! De elolvastam. Tetszett, de akkor túl soknak ítéltem egy nyolc kötetes mű elolvasását (gyanítom aggaszthatott az is, hogy könyvtári volt a könyv, és egyszerre sosem láttam polcon az összeset...). Aztán tavaly álltam neki újra, de ezúttal szakszerűen az első résszel indítottam.
Ez volt A Harcos. Érdekes (vagy éppen nem is! :D), hogy A Harcos King írásihoz képest egészen rövidke. Gyorsan túl is voltam rajta. Totál "in medias res" kezdődik, a sivatag közepén egy mágust üldözünk Roland társaságában, aki olyan egyedül van, mint az ujjam de ennek tetejében még baromi magányos is (szerintem lényegi különbség van egyedül lét és magány közt). (Még gyerek koromban láttam egy külföldi magazinban egy reklámot, ami ehhez a könyvhöz olyan nagyon illene kis átalakítással: 3 részletre van vágva a kép: 1-esen egy pasas hátát látjuk a sivatagban, amint épp elhagy egy homokdűnét és ott felejt egy ezüst nyakláncot. 2-esen egy homokvihar képe van, majd a 3-ason egy nő vélhetően a közelben, de biztosan nem ugyanazon homokbuckán megtalálja a forró sivatagi homokban a pasas láncát) Stephen Kingtől megszokhattuk a humort, ami a legkevésbé sem üde, viszont mégis ott van minden könyvében. Ez is ilyen volt: nem vidám olvasmány, de nem akartam félretolni, hogy ez uncsi, vagy nyomasztó. Roland egész meséje (legyen akármelyik kötet is) halál izgalmas! Olyan az a pasi, mint egy nagy titok. Hallgat, amikor csak tud, de nem kelt olyan benyomást magáról, hogy néma lenne, ha értitek, hogy mire gondolok.
És minden kötet úgy van befejezve, mint egy teleregény utolsó snittje: sokat sejtet (sőt, az író végig célozgat és súg nekünk, hogy mi fog történni), tehát muszáj vagy folytatni.
A második kötet a Hármak elhívatása, mely a Nyugati tenger partján folytatódik (itt fejeződött be A Harcos), ahol Rolandnak három ajtón kell "benyitnia" és onnan három személyt áthívnia magához (ami lényegében pont nem elhívás, mert konkrétan áttuszkolja az ajtókon a vendégeit...). Nekem ez a kedvenc könyvem a sorozatból. Gondolkodtam, hogy mi lehet az oka, hiszen maga a sztori, a Setét Torony ebben a könyvben még nem indul be igazán... még különösebben sok ehhez illő részletet sem ismerünk meg. Talán attól olyan jó ez a rész, hogy ajtónként más és más időt és embert ismerünk meg, és ez olyan feszültséget eredményez az egész regény ideje alatt, hogy szinte észre sem vesszük és már ki is olvastuk. És főként a Fogoly sztorija áll közel a mi időnkhöz és ahhoz a városi látképhez, amit a mozikból megismerhettünk. Kétszer olvastam, és másodszorra tényleg rájöttem, hogy nem csalt az első tapasztalaz: ez a legjobb a nyolc rész közül. :)
A harmadik epizód a Puszta földek volt, amelyben már összeállt (majdnem teljesen) Roland kis csapata, akik megmenthetik a minden világokat összekötő és őket mozgásban tartó Setét Tornyot. (Igazából nekem még most sem egyértelmű, hogy az a hely jó-e vagy rossz, de még nem értem a végére.) Ez az epizód egy az előbbihez képest relatív nyugodtabb hangvételű eseménysort tartalmaz, melyben főként Jake-re koncentrál a ka-tet (megjegyzem imádom, hogy King egy egész kis szótárat ad nekünk a Belső Világból, ahol nagyjából a rádióig - mint technikai fejlettségiszint-mérték minden megvan, de másként nevezik). Vele már két résszel korábban találkoztunk, és az író most visszavarázsolja nekünk a történetbe ezt a bátor és értelmes kisfiút. Nagyon szeretem King gyerekhőseit, mindannyian olyanok, amilyennek visszaemlékezve a gyerekkorunkra szeretnénk látni magunkat: rettenhetetlenek, okosak, becsületesek (a betyárbecsület is számít!). Ebben a részben talán minden eddiginél jobban kiütközik, hogy King mesterien kuszálja össze az idősíkokat a szereplői számára. Két, illetve három ember három különböző korban és három különböző valóságban született, amik képtelenek fedni egymást. Olyan a történet ettől, mintha a relativitást próbálnák irodalom órán elénk tárni. :)
Mivel két részre osztottam a beszámolót a sorozatról (hagynom kellett egy kis időt magamnak ahhoz, hogy befejezhessem az összes kötetet és így frissen tudjam elétek tárni), így most elérkeztünk az utolsóhoz, ami idetartozik:
Adok molybolyagot is a könyvekre, de úgy döntöttem nem külön-külön teszem meg, hanem "átlagolok". Így ennyit kap tőlem a sorozat:
Jó szórakozást mindenkinek! :)
0 hozzászólás:
Szólj hozzá!