2013. február 12., kedd

Gabrielle Wittkop: A nekrofil


Szerző: Gabrielle Wittkop
Fordító: Kolozsvári Papp László
/Minden tiszteletem a fordítóé!/
Kiadó: Polgart
Kiadás éve: 2003
Borító: Keményfedeles
Nyelv: magyar
Oldalszám: 94 oldal
ISBN: 9639306592
Honnan: Rukkola

~*~

Ebben a könyvben talán az a "csodálatos", hogy bár mindenki undorítónak, gusztustalannak, gyomorforgatónak, groteszknek tartja, de mégis sokan olvassák, olvasták. Erre csak egyetlen okot tudtam találni méghozzá, az emberi kíváncsiság. Az ismeretlen megismerése.
Mondjuk ebben az esetben én nem bántam volna, ha ez a történet örökre az ismeretlenbe vész. De sajnos nálam is győzött - a szinte belénk kódolt - kíváncsiság, a tudás vágy.

Szörnyű ez, hiszen így már jó pár napig megint nem fogok békésen aludni és csak reménykedni tudok, hogy Lucien még véletlenül se vessen szemet a mozdulatlan testemre.
Most már 1000%, hogy hamvasztást fogok kérni!

Vajon hány ilyen ember szaladgálhat a világban, akiknek az a vágya, hogy egy csinosabb nőt - vagy férfit - inkább holtan látna, hogy azután szerelmét beteljesítse vele?
Nagyon remélem, hogy csak elenyésző számban vannak ezek az aberráltak. (Elnézést a kifejezését, de ez már nekem is sok volt.)

Ennyi molybolyagot érdemelt:
Erre nem adok semmilyen gombolyagot. Nem azért, mert nincs róla véleményem, hanem mert szerintem egyszerűen emberileg ÉN ezt NEM értékelhetem!

INNEN SPOILER ÉS CSAK IS KIZÁRÓLAG 18 ÉVEN FELÜLIEKNEK 
ÉS ERŐS IDEGZETŰEKNEK!

A könyv egyébként sokkolóan indít, a nekrofil régiség kereskedő újabb szerelmével bújik ágyba és veszi szemügyre szemérmét. Már akkor azon  gondolkodtam, hogy nem olvasom tovább...

Aztán megtudhatjuk, hogy hogyan vált azzá, aki most. Különös vonzódását édesanyja halálakor fedezte fel. De én nem vagyok abban biztos, hogy nem a nagymama tehet róla. Vajon, ha abban a felfokozott állapotban nem rángatják el az anyja holttestéhez, akkor valószínűleg soha nem fogja az élvezetet összekapcsolni a halottakkal.
Arról viszont szinte semmit sem tudunk meg, hogy vajon hány élő nővel volt dolga, vagy férfival.

A következő oldalakon olvashatjuk, hogy Lucien nem egy válogatós fajta. Szinte mindig kapva-kap a lehetőségen és nem zavarja, hogy az most egy 6 éves kisfiú, újszülött, 65 éves nő vagy egy 35 év  körüli férfi. Néha még az sem számít neki, hogy a test milyen állapotban van. Bár hál Istennek azért fej nélkülivel nem "szeretkezett", igaz az komolytalanná tette volna  a könyvet.
Szeretkezni... az ő esetében hívhatjuk ezt egyáltalán annak? Mert az igaz, hogy minden halottját önálló személyiséggel ruházta fel, némelyeknek a temetésén is részt vett és az ott hallottak alapján épített fel egy jellemet. 
De még az is igaz, hogy mindegyik "kedvesétől" fájdalmasan búcsúzott.

Nagy szerelme egy Suzanne nevű halott volt, akivel több hétre lakásába zárkózott. Nevét többször is megemlíti, miután elmesélte történetüket. 
A napló is egy nagy szerelemmel zárul, ahol a nekrofil leghőbb vágya teljesül: két halott egyszerre! Egy fiatal, svéd ikerpárt, akik egymást próbálták megmenteni, de végül mindketten vízbe fúltak. Talán ők a történet  csúcspontjai. (Még jó, hogy utánuk hamar jött a zárás.)

A naplóban több olyan emberrel is találkozunk, akik valamifajta mássággal küzdenek. Nem feltétlenül nekrofilok, csak valami hasonlók. Mintha Lucien vonzaná őket. 
Ilyen  például az a férfi, aki Kosi Muramoto alkotásairól  érdeklődött. Vagy az a másik, aki egy halott apácát tett magáévá... Na meg a nő, aki a koponyával csókolódzott... (Itt egy kicsit  reménykedtem,  hogy talál  magának valakit, akivel majd jól  eljátszadoznak  és nem  keresi  többet a halottak társaságát.  De ez az elgondolásom hamar elhervadt.)

Amikor letettem a könyvet, azzal nyugtattam magam, hogy a kiásott, elrabolt, majd megrontott  tetemeknek ez már nem fájt. A lélek eltávozott belőlük, így már így is-úgy is az anyafölddé lesznek.
A régiség kereskedő meg csak saját maga ellensége és ha nem a hatóság kapja el, akkor valamilyen betegségbe fog elpusztulni, amit a partnereitől fog előbb-utóbb elkapni.

A főhőst egy csöppet sem sajnáltam, és remélem, hogy örök életére bezárták valahová. Lehet élő embernek nem ártott, de soha nem lehet tudni, hogy mikor fogja úgy gondolni, eleget türtőztette magát és akiknek a halálát elképzelte azt véghez is viszi. Ettől szerintem már csak egy hajszál választja el.
Ami pedig bosszantott, hogy egyáltalán nem próbált meg ez ellen tenni. Persze lehet, hogy korábban próbált, de ebben a két és fél évben nem tett semmit, még segítséget sem kért. Egy szóval nem akart megváltozni, jobbá tenni az életét. Ezért még szánni sem tudom.

0 hozzászólás:

Szólj hozzá!